Csunderlik Peti versei

Álmomban megevett egy könyvet,
Papírrá préseltek össze a falak,
És úgy másztak ki számból a szavak,
Ahogy bőröm alól a bogarak.

Fölriadtam, meg kellett festenem,
Padlóhoz szögeztem a lepedőt,
Festéket kapartam, vakartam,
Kavartam minden agyredőt.

Szén, én, kén, vörösbor és oxigén,
Váltólázzal múltak a napok, az esték,
Már egy hét, ecseteltem két szemét,
És csak fogyott, fogyott a festék.

Krétám, filcem, tűtollam, ceruzám,
Minél jobban színeztem, úgy koptam el,
Hiába sápadtam, nem hagytam abba,
Mert az ember mindent lenyel.

Ékszer, glória, verssé nőtt allegória,
Sebes kezemmel mindent ráaggattam,
Nevet, akarat, szájába adtam a szavakat,
De hogy szeretné, arról sose faggattam.

Észre se vettem, már magam festem,
Mikor megmozdult és letéptem arcom,
Összegyűrte és visszadobta minden
Színem, tintám, festékem, karcom.

Pedig már csak egy vonás hiányzott.
Lelépett a vászonról, egy szót se szólt,
Míg arcom simogattam, utána kiáltottam,
De csak ment, ment és nem válaszolt.

Miattad vakul a varjú, bolondul a holló,
Mikor csak csattog-csettint kezedben az olló,
Vágj szét, sikít a papír, és az emberbe tép,
Ha atomot villant a fénymásológép,
Hát hogy lehet valaki ennyire szép?

Hogy a nyomtató tintasugara az égre freccsen,
És mikor belépek hozzád, gerincem reccsen,
Mert szanaszét hajlok előtted, úgy csodállak,
Hogy az ázott padlón heverő leesett állak
Is csak megdöbbenve kamilláznak.

Feromonok, izotópok, szívembe nyeső rákok,
Lebénulok szobádban, egy gombot se találok,
Míg segítesz, filcet nyalok és ragasztót inhalálok,
Tompa agyamban dümmögsz, mint egy dongó,
Kit hiú ábrándként kerget egy törpe rajongó.

Lefőzi magát a kávé, szétnyílik a kartontenger,
Mosolyodtól kiakad bennem az összes henger,
Egyszerre fagyok le és önti el arcom a vér,
Míg kibújik a tintás kobold, és egy kódot kér,
Hadd legyen a markodban kattogó egér.

Már tükör előtt kenem arcomra az undort,
Annyira lennék egy Hófehérkét leköpő Morgó,
Gonosz törpe, hideg, rideg, gyomrodba döfő síkideg,
És nem egy fényedre éhes napraforgó.

Szeretnélek megvetni, akár paraszt az ágyát,
De nem tudlak, mert megvakítasz, ó, te cefre-párlat,
Színes, szagos, bimbós, komisz, félig isten, félig állat,
Minden szavad fülbevág, mint egy Van Gogh-tárlat.

Arcodba fröcskölném lúgom, hadd marja szét,
Ha fehér, akkor legyen hát igazán fehér,
Halálra köveznélek magommal, úgy utálom,
Hogy az vagy nekem mi testnek a kenyér.

Véres a bajsza és nem lát a kába,
Mert beverte fejét egy jégkockába,
Kidobta magából a pikkely ász,
Kutykuruttyos iszapban fohász,

Mint lavórban ezüstkárász, aranyhal,
Ajkát, farkát rágja, mindent benyal,
Ha szájába csüng a kocsányos ikra,
Mit részeg sellő fosott egy ladikra:

Remeg, rezeg és magában beszél,
Ahogy száraz kopoltyún fütyül a szél,
Annyira fél, pedig magától rémlik,
Nem akad horogra, hiába fénylik,

Büdös kenyérbél, benzolba mártja,
Héj, rákos bőr, nyirkos hitelhártya,
Felfordul tőle, és hason csúszik
Alulról a tükörjégen, bekúszik

Pufi, cérnagiliszta, prímszámok,
Elsodorják villamos hullámok,
Medvesajtba mára márna marna,
Majd ha barna tejébe habarna.

Csörgőkóla, Istók bassza, fúj a szél,
Havas zsömléhez fagyott a kezed,
Zsírpapírt gyűrsz, zacskóba nyúlsz,
De kihúzták már az összes nevet.

Se sültkrumpli, csak a járda sós,
Csípős hideg, gázszerelő gödröt ás,
Míg megjavul, húzd szemedbe
Bojtos sipkád, kiköpött kukás.