Csunderlik Peti versei

Kitépem az aranyerem,
Mérgesen arcodba verem.
Ki vagy fizetve.

Vegyél rajta rúzst,

Más szívet, lelket, húst.

Férgelődj zsizsegve.

Máris hiányzol aranyom,

Üres vagyok, elkaparom.

Futok utánad lihegve.

Kérlek, engedd, hogy beléd másszak,
Tárd ki előttem szárnyasoltár-méhed,
Csakhogy megehessem hízó rákod,
Mielőtt még az zabál föl téged.

Lazulj el hát, csukd be szemed,
Aztán gondolj valami nagyon szépre;
Fájni fog, de ki kell harapni, mert
Áthúzódik agyra, májra, tüdőre, lépre.

Meg kell hát óvjalak mohó sejtjeidtől,
Te viaszarcú, vérző-hányó kedves;
Mert rákod oly gyilkosan kíván,
Akár egy sérült kamasz-szerelmes.

Ki úgy szereti kedvesét, hogy végül
Inkább megöli egy elhagyatott helyen,
Kitépi a szívét, majd megeszi, hogy
Mindörökre csak az övé legyen.

S miként azok szerelmük szívét, úgy
Falná föl tested lassan-kéjesen a rák;
De ne félj, én megvédlek magadtól
Te pipacsok közt nyíló mák.

Kiharapom belőled az ezerfejű gonoszt,
S szentelt nyállal kenem be a helyét,
Aztán testedbe úgy zárom be magam,
Akár szürkébe a fehért és a feketét.

Beléd költözöm, nem hagylak el soha;
Hófehérre meszelem méhed falát,
Aztán halhatatlanná teszlek, mert
Ráfestem az Utolsó Vacsorát.

A cefréből kimászva éppen kerestem
Hamupipőkétől lopott tök-hintóm,
Mikor ablakomon berepült egy holló,
S megcsípte bedurrant mellbimbóm.

Felüvöltöttem, erre keselyűk jöttek,
Részeg papok és egy terhes barom,
Átöleltek, és menten foglyul ejtett
Valami izzadék, sötét hatalom. 

Beteg zsoltárokat írtak homlokomra,
Meg alfát, bétát és egy gonosz pít,
S míg elvarázsoltak, azt duruzsolták,
Hogy ki kell ásnom Annabelle Lee-t.

A temetőben hát előkapartam a hullát,
Még nőtt a haja, akár kezén a köröm,
De rothadtan is oly szép volt, ha ránéztem
Csak pislogott küklopsz-köldököm.

Végignyaltam, aztán szobára vittem,
Azóta is itt van minden percben velem,
Nem csal meg, hálás, nem veszekszik:
Nincs szebb, mint egy nekrofil szerelem.

Mint fertőző fekélyt, úgy ecsetellek: már a
Vászonra köptem, most dúsítom, aztán szétkenem,
Tintás piktorként szentképpel áldozom neked,
Én vény nélkül kapható, kipróbált zsebistenem.

Szép kamaszálom, legszebb színekkel festelek,
Vérrel, mit a tüzes trónon izzadt ki Dózsa,
Meg lesz itt húsos barack, hermelin, betyárkörte,
S porcelánban bimbózó aranyos húgyrózsa.

Gyászfekete és hófehér, mint egy barlangi féreg,
Ki forrón tekergőzik, noha hideg, mint a tű,
Mit szemembe szúrtak, ezért homályosan látlak
Te alkoholban oldott, vérehulló fecskefű.

Hát csak foltokban festelek, akár a felkelő Napot,
Te mézédes eper, keserű mandula, sós pisztácia,
S mindegy, mi vagy: lélek, hús, izzadó rima, vagy
Csak egy bordámból teremtett fantom-grácia.

Elég, ha csak bennem kavarogsz, Szonettek Hölgye,
Te répás, tejes, zavaros, rothadó Minden-Kása,
Édes-savanyú, rejtélyes, csillogó, kiismerhetetlen,
Színes, szent, csodás, mint egy tündér hányása.

Vagyok egy hímnős, törpe rengeteg,
Mindent tudó, bealvó ittas-förgeteg,
Egyszerre vagyok tűz, hamu és korom,
Hát elég, ha csak magamat csókolom.

Mert egyformán adok ikrát és tejet,
Zsebben hordalak, mint egy zanza-fejet,
Te törzsi talizmán vagy, én a világ királya,
Ősmagyar vezérek égig érő kopjafája.

Fölmászok magamon, én, a kétarcú Janus,
Más csak Tokaj vesszeje és feneketlen ánusz,
Félúton kidoblak, végleg itt ragadsz a sárban,
Tán lehetsz mandula egy kisebb mocsárban.

Aztán ha fölértem, kezet rázok az Úrral,
Női fogak nyomát örökre bekenem azúrral,
Mindig lesz tükör, terített asztal, villa, kés,
Úgy se érdekelsz, mint a brikett-termelés.